Privatizáció

Csányinak a privatizációról épp olyan markáns volt az álláspontja, mint az üzleti tervekről vagy saját elnök-vezérigazgatói posztjáról.

Tőkeemeléssel járó magánosítást nem látott szükségesnek, mert az OTP-nek a menedzsment és a könyvvizsgáló által deklaráltan nem volt tőkeproblémája. Ennek ellenére 1993 végén ötmilliárd forint értékben alárendelt kölcsöntőkét brusztolt ki magának (az állam által lejegyzett kötvényre a bank még ma is fizeti a kamatot), 1994-ben pedig ugyanennyivel megemelték a bank jegyzett tőkéjét - ezt az ötmilliárdot a következő évben százhúsz százalékon értékesítették, vagyis az ügyleten az állam még nyert is.

Csányi az akkori helyzetet a tőkepozíció egyfajta megerősítéseként értékeli. "Klasszikus tőkeemelést nem akartam, mert az nagyobb megtérülési, vagyis hatékonysági követelménnyel járt volna. Csak egy kis időt kellett nyerni egyebek mellett ahhoz, hogy felmenjen a mérlegfőösszeg." Csányi ugyanis a nyereségből biztosíthatónak látta a fejlesztéshez és a működéshez szükséges tőkegyarapodást. Ebben aztán igaza is lett.

Az OTP jövője méreténél fogva hatással volt a bankszektor sorsára. Sokan tartottak attól, hogy ha a lomha óriás megerősödik, az további szerkezeti torzulást okoz a piacon. Ez olyan elképzelésekhez is vezetett, hogy az OTP-t esetleg fel kellene darabolni és szétosztani a kereskedelmi bankok között. Ugyanakkor kézenfekvőnek tűnt egy "nemzeti jellegű univerzális pénzintézet" létrehozása, amely a gazdaság markáns térségi szereplőjévé nőheti ki magát. Ez felvetett fúziós elgondolásokat is (a Dunabankkal és elsősorban az OKHB-val). A részleges privatizációról nagyjából konszenzus uralkodott, hiszen az egyben történő eladás a bankprivatizáció kezdetén tönkrevágta volna a piacot - aránytalanul kevés pénzért. (1994-95-re egyedül az MKB magánosítása zárult le, a BB-é még folyt.) A legnagyobb vita arról zajlott, hogy szakmai vagy pénzügyi befektető bevonását kell-e kezdeményezni. Princz Gábor Postabank-vezérhez hasonlóan Csányi sem szerette volna, hogy a tulajdonos "harmadvonalbeli figurákat küldjön a nyakára", amikor frissebb tudás a piacról is beszerezhető. (Ugyanígy gondolkodott a számítástechnikai fejlesztésekről: nem a külföldiek "levetett göncét" vásárolta meg, hanem a legújabb technikát.) A kérdés nagypolitikai szinten dőlt el: a kormányzat elfogadta Csányi verzióját.

Az OTP első embere - nem titkolja - függetlenséget akart. Egy beköszönő interjúban leszögezte ugyan, hogy szakmai befektetőt keres, ám különösen azt a Nyugat-Európában honos megoldást emelte ki, "amikor bankok egyaránt birtokolják egymás részvényeit, s egyaránt érdekeltek tevékenységük erősítésében". Már akkor megjegyezte, hogy a lakosság, az önkormányzatok, a vállalatok, esetleg intézményi befektetők is szóba jöhetnek tulajdonosként (Népszabadság, 1992. június 17.). Előkerült az "OTP-dolgozók" (a menedzsment) részvényhez juttatásának elve is. Csányi ezt követően "csupán" támogatta azokat a kezdeményezéseket, melyek a szórt tulajdonosi szerkezet irányába mutattak: azt, amikor a kormány a kárpótlási jegyekkel akart valami látványosat kreálni (OTP-részvénycsere-akció, 1992: 5 százalék, 1994: 20 százalék), azt, amikor az ÁV Rt. a települési önkormányzatokat akarta kárpótolni (1994 végén 2 százaléknyi OTP-részvény a belterületi ingatlanokért), vagy azt, amikor a két tb-önkormányzatot kellett kistafírozni (1995 tavaszán, 10-10 százalék).

1994 őszén a Soros Alapítvány váratlanul ajánlatot tett az OTP 25 százalékára. Legalább négy változatot hallottunk arról, hogy ki kezdeményezte majd zárta le eredmény nélkül a tárgyalásokat a háromszereplős (Csányi, Soros, állam) játékban. A bankvezér a kérdésünket megválaszolatlanul hagyta, azt viszont elismerte: a megnőtt érdeklődés miatt igyekezett felgyorsítani a folyamatokat.

A privatizáció menetét 1994 decemberében sikerült keresztülverni a kormányon. A vonatkozó kormányhatározat (1995. február) rögzítette, hogy az OTP nemzeti többségű, részben állami tulajdonban marad, és hogy egyetlen részvényes sem juthat befolyásoló részesedéshez. (Külföldi befektetőknek egyenként öt, hazaiaknak legfeljebb tíz százalék tulajdona lehet.) 1995 nyarán az állami tulajdonos a bank tőkéjének (28 milliárd forint) harmadát kitevő részvénymennyiségtől vált meg: 23 százalékot zárt körben külföldi intézményi befektetőknek, ötöt kedvezményes áron a menedzsmentnek értékesített. További 5 százalékot a nyilvános piacon vásárolhattak meg a hazai befektetők. Végül összesen 25 százalék + 1 szavazat maradt az államnál. A deal az ország megítélése szempontjából pr-értékű volt, hiszen kelet-európai bankot korábban nem értékesítettek nemzetközi részvénykibocsátással, és egy ilyen akció megszervezése a bankrendszer erejét demonstrálta. A menedzsmentet ma az eredményesség és a tőzsdei jelenlét miatti nyilvánosság minősíti. Igaz, tulajdonosként is érdekeltek a bank sikerében. (Az OTP tőzsdei szerepléséről és a részvényopciós programról a következő részben lesz szó.) A tulajdonosok egyúttal azt is "vállalták", hogy a közgyűlésen az alapszabály szerint csak 75 százalék + 1 szavazattal lehet leváltani az elnök-vezérigazgatót.

Mindenhol jó

Forrásaink párthovatartozástól függetlenül egyetértettek abban, hogy Csányi Sándor a megválasztásától kezdve kínosan ügyelt arra, hogy "egyik kormánynak se legyen ellensége vagy kiszolgálója", noha nevezték már MDF-esnek, MSZP-snek és fideszesnek is. 1992 óta minden kormány, illetve minden kormánypárt valamely érdekcsoportja igényt tartott a barátságára, de a kilencvenes évek eleje óta sok tekintetben változott az OTP és személy szerint Csányi helyzete: Debreczeni József érzékletes visszaemlékezése szerint (lásd: A miniszterelnök, Osiris, 1998.) Lezsák Sándor 1992-93 környékén még megengedhette magának, hogy órákon át várakoztassa Bem téri irodája előtt a Lakitelek Alapítványba beszállni szándékozó elnök-vezérigazgatót. (Csányi egyébként kizárja, hogy ilyen sokáig várakozott volna.) 1993-tól kezdve az OTP tőzsdei privatizációjáig a mindenkori kormány többször is megpróbálta beültetni saját emberét az elnöki vagy a vezérigazgatói székbe (amellett, hogy más posztra is javasoltak jelölteket), de Csányi az állami tulajdon ellenére mindig képes volt megvédeni a maga és a menedzsment pozícióit.

Csányi 1994 őszén Princz Gáborral közösen megpróbálta meggyőzni Békesi László pénzügyminisztert, hogy támogassa a Postabank (PB) összevonását az MHB-val, az OTP-ét az OKHB-val, hogy a vállalati piacokon is eredményesebbek legyenek. (Princz valójában az MHB-n keresztül a bank konszolidálását szerette volna elérni.) Csányi ma már úgy látja: hiba volt ebben az ügyben Princzcel összefogni, azt viszont változatlanul fenntartja, hogy ésszerű lett volna az OTP-t összekapcsolni az általa akkor legjobbnak tartott magyar bankkal. A két vezér - külön-külön és alkalmi szövetségben is - a Horn-kormány idején végig élvezte a miniszterelnök támogatását, "de mintha 1996-ig Princz közelebb lett volna Horn füléhez, mint Csányi" - mondta egy bankár-forrásunk.

A PM-ben (Békesi, majd Bokros alatt) koncentrálódó gazdasági centrum és a kormányfő hatalmi vetélkedésében a két bankvezérnek elég volt a megfelelő helyre állnia érdekeik érvényesítésére. Erre volt példa, amikor 1995-ben megint szóba került az elnök-vezérigazgatói poszt szétválasztása. Csányi malmára hajtotta a vizet, hogy a közgyűlésen a PM példátlan módon nem szavazhatott, mert nem helyezte letétbe az alapszabályban előírt határidőig az 1994-ben tőkeemeléssel szerzett 5 milliárdos részvénypakettet, valamint a közgyűlést megelőzően tulajdoni részhez jutó, a Nagy Sándor szakszervezeti exelnök befolyása alatt álló tb-önkormányzatok az állammal szemben adták le szavazatukat. Csányi szerint az alapok biztosabbnak látták a jelenlegi modell fenntartása mellett a vagyonhoz jutásukat. És azt sem tagadja, hogy az állam sajátos megosztottsága segítette a privatizációs célok elérését.

Kontextus

Egy 1984-es MSZMP KB-határozat alapján 1987-re alakult ki Magyarországon a Magyar Nemzeti Bank (MNB) hitelmonopóliumát megszüntető kétszintű bankrendszer: a jegybank "két és fél hitelfőosztályából" ekkor jött létre az MHB, az OKHB (ma K&H), illetve a BB. Az új bankok nem kerültek egymással versenyhelyzetbe, hiszen megörökölt hitelállományuknak megfelelően felosztották egymás között az egyes ágazatok finanszírozását. (MHB - nehézipar, gépipar, energetika; OKHB - agrárszektor; BB - bányászat, szolgáltatóipar). Egy évvel később a posta fiókhálózatát felhasználva a PB támasztott versenyt az OTP-nek. A Magyarországon működő CIB és a Citibank révén már korábban megjelent a "Nyugat", és külföldi mintára létrejöttek az első szakosított pénzintézetek.

A teljesen vagy részben állami tulajdonú kereskedelmi bankok élén lezajlott első nagy tisztogatást még a Németh-kormány végrehajtotta: az 1990 utáni - nemritkán ma is hivatalban lévő - vezetők egy része ekkor foglalta el helyét: Lenk Géza 1989-ben váltotta az OKHB élén az alapító Kis Pált; a CIB élére ekkor került (és 2001-ig ott is maradt) Zdeborsky György, a Unicbank (ma: Raiffeisen Bank) első embere pedig Felcsuti Péter lett; végül - a szabad választás előtt néhány héttel - Demján Sándor is távozott az MHB éléről. Az Antall-kormány hivatalba lépése után az OTP politikai kinevezettnek minősíthető vezetőjét Terták Elemér váltotta, két évvel később őt követte az elnök-vezérigazgatói poszton Csányi Sándor.

OTP anno

Az OTP-t 1949-ben alapították, hogy a lakosság kényszermegtakarításaiból finanszírozzák a népgazdasági célokat. Kiterjedt fiókhálózatával (közel négyszáz fiók) átszőtte az országot. A 80-as évek elejéig a takarékszövetkezeteket is az OTP felügyelte, és a tanácsok is kötelezően nála vezették a számlájukat, amit csak 1991-ben (egy évvel az önkormányzati törvény megszületése után!) oldottak fel. Fő terméke, a takarékbetétkönyv kamatozását PM-rendelet szabályozta. De az OTP-hez tartozott a totó-lottó, a borítékos sorsjegy, az iskolai takarékbélyeg, a gépkocsinyeremény-betét is. Az OTP bírálta el a hosszú lejáratú, alacsony kamatú lakáshiteleket is. Takarékbankként nem voltak forrásgondjai, és mivel a reálgazdaságot az MNB-utódbankok finanszírozták, nem vált a 90-es évek elején vészesen tőkehiányos bankká.

A '91-től részvénytársaságként működő állami pénzintézetről leválasztották a bankidegen funkciókat (például a szerencsejátékokat), az ingatlanpiaci és -értékesítési tevékenységeket pedig leánycégekbe szervezték. A bankpiaci liberalizációt követően (1989) az OTP stratégiája az volt, hogy versenykörnyezetben is megőrizze lakossági piaci dominanciáját, és nyisson a vállalati szektor felé. Új, a piacot és a költségeket figyelembe vevő árpolitikára, korszerű tömeg- és minőségi prémiumtermékekre lett szükség. Terták Elemér, az OTP Bank Rt. első elnök-vezérigazgatója nem tudott áttörést elérni: az Antall-kormány által nyomatott kisvállalkozói hitelprogram felkarolása (például a "biogiliszta-hitelek") az adósminősítési rendszer hiánya miatt komoly veszteségeket okozott. Terták nem tudta tulajdonosával szemben is megvédeni a bankot - hiányzott Csányi érdekérvényesítő képessége és konoksága.

Két háló

Csányi Sándor és a hozzá hasonlóan "kapcsolatépítő zseninek" tartott Princz Gábor viszonya ellentmondásos volt. Az OTP-vezér ma is vállalja, hogy "Gábort mindig is jó fejnek" tartotta. Nem látott benne riválist, hiszen a két bankot a PB látványos növekedése ellenére sem lehetett egy napon említeni (1993-ban a PB mérlegfőösszege ötöde volt az OTP-ének). Noha javasolta, hogy ne versenyezzenek a betéti és hitelkamatok terén, a menekülés útját a nyakló nélküli növekedésben látó Princz erre nem volt hajlandó. Csányi üzleti stratégiájában is inkább a biztos építkezés híve volt, míg Princz nem törődött a költségracionalizálással. Különböző karakterű bankárok voltak: Csányi szeretett a háttérben maradni, keveset szerepelt. "Nem volt ez soha barátság, csak közös érdekek voltak" - mondta egy forrásunk. Csányi csak egy ponton emlékszik érdekazonosságra: mindketten őrködtek a függetlenségük felett. A megkérdezettek egyöntetűen úgy gondolják, hogy 1996-ig Princz Gábor rendelkezhetett nagyobb politikai befolyással, pedig az OTP-vel a súlya miatt már akkoriban is miniszterelnöki szinten kellett egyeztetni.

Egy szocialista forrásunk szerint az akkori időkre vezethető vissza, hogy Csányi kapcsolatba került Nagy Sándorral és Szekeres Imrével, akikkel Princz is jó viszonyt ápolt. (Nagyot 1995 tavaszán Horn gazdasági miniszternek jelölte, amit Bokros a lemondásával fenyegetőzve akadályozott meg. Nagy Sándor a tb-önkormányzatokon keresztül szólhatott bele a Bokros-Csányi párharcba.) "A PB körüli első viharfelhők megjelenése, majd a bankpánik után egyértelművé vált, hogy Csányi nemcsak nagyságrendekkel komolyabb pénzintézet fölött diszponál, mint Princz, de fényévekkel jobb bankszakember is nála" - értékelte a fordulatot egy olyan forrásunk, aki egyébként mindkét bankvezető ténykedését fenntartásokkal figyelte.

forrás